Függőségek -

Szerző: Papp Edina – Felnőtt klinikai szakpszichológus jelölt

Szenvedélybetegségről hallani mindennap: az alkoholizmus, drogfüggőség, játékszenvedély vagy akár a gyógyszerfüggés gyakori témái a híreknek, de sokszor személyes beszélgetéseknek is. Mégis, ha igazán őszinték vagyunk, hajlamosak vagyunk elítélően tekinteni az érintettekre. Pedig a szenvedélybetegség nem egyszerű „rossz döntések” sorozata – sokkal összetettebb, és mély pszichológiai, társadalmi és biológiai gyökerei vannak.

A szenvedélybeteg nem „rossz”, hanem beteg

Gyakran úgy tűnik, mintha a szenvedélybeteg „magának okozná a bajt” – elvégre ki kényszeríti az alkoholistát az italra, a drogfogyasztót az újabb adagra? Ez a látszat sok orvost és segítőt is megtéveszt: akaratlanul is előítélettel fordulnak a beteg felé, aki nem illik bele a klasszikus „passzívan szenvedő” betegképbe. Sajnos ez a hozzáállás gyakran az egészségügyi rendszer szintjén is megjelenik. Az együttérzés helyett moralizálás, a segítség helyett elutasítás történik – mégha rejtett formában is.

A dilemmát tovább bonyolítja az örök kérdés: bűn vagy betegség a szenvedély? A válasz nem egyszerű. Való igaz, hogy bizonyos függőségekhez törvénysértő magatartás is társulhat – gondoljunk csak a drogbirtoklásra vagy a bűncselekményre, amit valaki a szer hatása alatt követ el. Ugyanakkor a szenvedélybetegség éppúgy testi-lelki zavar, mint más mentális betegségek – és mint ilyen, segítséget igényel.

A vágy fogságában: hogyan alakul ki a szenvedély?

A szenvedélybetegségek nem egyik napról a másikra alakulnak ki. A folyamat alatt a személy fokozatosan elveszíti azokat a humán jellemzőit, amelyek az embert emberré teszik: a hosszú távú tervezést, az értékekhez való ragaszkodást, a társas kapcsolatok megbecsülését.

A szenvedély a biológiai ösztönök erejével hat. Bár maga a vágy tanult, a szerhasználat hatására az agy jutalmazó központjai aktiválódnak – például a dopaminrendszer –, ami eufóriát okoz. Az agy azonban ehhez gyorsan alkalmazkodik: kialakul a tolerancia, vagyis ugyanahhoz a hatáshoz egyre több szerre van szükség. Közben egy másik mechanizmus is beindul: a szer hiányában sóvárgás, rossz közérzet, szorongás jelentkezik. Egy idő után már nem is az örömért, hanem a szenvedés elkerüléséért nyúl a beteg a szerhez.

Miért nem kér segítséget a szenvedélybeteg?

Sokan nem értik, miért nem kér hamarabb segítséget az érintett. A válasz egyik része az, hogy a betegségtudat hiányzik: a személy gyakran nem látja be, hogy problémája van. A szenvedélyes viselkedés az énjéből mintegy „leválik”, és egyfajta belső tabu alakul ki – erről nem lehet beszélni, még saját magának sem.

A másik ok pszichológiai természetű: sok szenvedélybeteg küzd torz önképpel, mély bizonytalansággal vagy gyermekkori traumákkal. A szerhasználat átmenetileg enyhíti ezeket a belső feszültségeket, így a szenvedély pótlékként működik, amely elfedi az igazi lelki fájdalmat.

A személyiség nem ok, de hajlamosító tényező

Nincs olyan, hogy „szenvedélybeteg személyiség”, de vannak jellemzők, amelyek hajlamosítanak rá: például az impulzivitás, az alacsony frusztrációtűrés vagy az éretlen elhárító mechanizmusok. Szintén fontos szerepet játszanak genetikai tényezők, az agy strukturális eltérései, vagy éppen a gyerekkori elhanyagolás, bántalmazás.

A társadalom is szerepet játszik

Nem lehet figyelmen kívül hagyni a társadalmi és kulturális hatásokat sem. A szenvedélybetegség gyakoribb férfiaknál, munkanélküliek körében, vagy bizonyos etnikai csoportoknál, ahol az életkörülmények, a kirekesztés vagy az identitásválság fokozott stresszt okoznak. A baráti kör, a családi háttér és a közösségi minták mind-mind befolyásolják, hogy valaki milyen módon próbál megküzdeni az élet nehézségeivel – van, aki futni kezd, más az alkoholhoz nyúl.

Leépülő kapcsolatok, szűkülő világ

Ahogy a szenvedély elhatalmasodik, úgy épülnek le a társas kapcsolatok. Az alkoholista barátai már nem a régi ismerősök, hanem a kocsmatársak. A droghasználó gyakran deviáns szubkultúrába kerül, ahol más szabályok uralkodnak – ezek sokszor éppen ellentétesek a társadalom által elfogadott értékrenddel. Az élet egyre inkább a szer köré épül, míg végül minden más – család, munka, egészség – háttérbe szorul.

Mi segíthet? A gyógyulás útjai

A klasszikus orvos-beteg modell – ahol az orvos utasít, a beteg követ – szenvedélybetegségek esetén gyakran hatástalan. A gyógyulás kulcsa az együttműködés és a bizalom, amit a terápiának először meg kell teremtenie. A terápiás cél nem csupán a szer elhagyása, hanem a személyiség újraépítése és a társas kapcsolatok helyreállítása.

Sokszor a civil segítő szolgálatok, önsegítő csoportok (pl. Anonim Alkoholisták) sikeresebbek lehetnek, mint a formális egészségügyi ellátás. Ezekben a közösségekben az érintettek valódi megértést és elfogadást tapasztalhatnak, ami gyakran előfeltétele annak, hogy elinduljanak a változás útján.

A szenvedélybetegség nem a gyengeség jele. Hanem egy bonyolult, soktényezős állapot, amelyhez mély emberi megértésre és komplex támogatásra van szükség. Ha ezt felismerjük, nemcsak a betegeken segíthetünk, hanem egy empatikusabb társadalmat is építhetünk – ahol nem elítéljük a másikat, hanem támogatjuk a gyógyulásban.